Bementünk az orvosi szobába, ott feküdt Ő akinek még a nevét se tudom, azt se tudom, hogy volt-e neve egyáltalán.
Ordas német juhász kölyök volt, nagy barna, csodálkozó szemekkel, alig mozdult meg, talán fájt neki minden mozdulat.
Ma már tudom, hogy fel kellett volna kapnom és messzire futnom vele, olyan messzire, hogy ne érjen utól senki minket, ahol biztonságban lehetünk. Ehelyett tanácstalanul álltam, majd odamentem hozzá és óvatosan megsimogattam. Az első perctől kezdve megszerettem Őt, és azt hiszem ez kölcsönös volt. Először csak szimatolt, később közeledett piciny orrával, megszagolt és megnyalta a kezem. Azt hiszem félt. A kicsiny test néha, alig észrevehetően meg-meg rándult, körmei mereven "kapaszkodtak" az asztalba, látszott rajta, hogy mennyire akar élni. Nem tudta hogy hol van és miért hozták oda, talán az édesanyját kereste, de csak egy érzéketlen orvost, egy aggódó fiatal tenyésztőt, két, három fiatal asszisztensnőt és engem látott.
Az orvos nem sok esélyt adott a felgyógyulására, a tenyésztő nem tudta, hogy mit tegyen, én pedig rám nem jellemző módon nem tudtam dönteni. Felajánlottam a segítségemet a műtétet illetően, de nem éltek vele. Annyi gondunk volt akkor, hogy felelőtlenül nem mertem elhozni, nem tudtam, hogy fel tudom-e becsülettel nevelni.
Ez persze semmire sem mentség, nem is akarom magam felmenteni. Nem vagyok sem érzékeny, sem szentimentális, de azóta nem tudok másra gondolni csak arra fiatal életre, és azokra akik elvették tőle az életet és az esélyt.
Sokáig guggoltam mellette, talán megnyugtatni akartam őt, de azt hiszem sikerült is, mert mikor eljöttem mellőle már nem remegett annyira, még a váróban is leültem és kérdően meredtem a páromra, hogy mit csináljunk, de Ő sem adott választ néma, fel nem tett kérdésemre. Kis "Mackó" nevezzük most már így Őt, békésen szuszogott, a fájdalomcsillapító hatott és nemsokára némán szunyókált a hideg asztalon. Mielőtt elszenderült a tűtől felvonyított és aztán elcsendesedett. Még láttam Őt aludni is, kicsi fejét a mancsai közé tette,  kiszolgáltatott volt és nagyon nagyon szép.
Nem tudom visszaidézni, hogy hogyan jöttem le a lépcsőn, azt hiszem köszöntem az oktatónak, majd elindultunk haza.
Egész úton képek cikáztak az agyamban, láttam magam amint ott guggolok mellette, rám emeli hatalmas melegbarna szemeit, amiben tökéletesen visszatükröződik az arcom és azt szeretné ha elvinném onnan.
Alig értünk haza, azonnal telefonáltam, mi újság a kiskutyával, hogyan döntöttek felőle, akkor már tudtam, hogy visszamegyek érte és hazahozom, aztán majd csak lesz valahogy. Fizetem a műtétet, vele leszek mindig, megveszem a
gyógyszereit és a szeretetem erejével boldog, "fájdalommentes" életet fog majd élni. A telefon kicsöngött, felvették és azt mondták, hogy elaltatták kis Mackót örökre.
Kint még mindig esett a hó, bent a házban meleg volt, a szívem fájt, gyászoltam és sirattam kis halott barátomat, akit kb. öt percig ismertem. Magamat ugyanúgy hibáztattam, mint a fásult és érzéketlen öreg doktort, a tenyésztőt
aki nem adott neki semmi esélyt az életre. Nem az én döntésem volt, de a lelkem azóta is nagyon zaklatott, a sorok írása közben hull a könny a szememből, nem tudok száraz szemmel emlékezni és írni.
Talán megbocsájt nekem, nem tudom, hogy rajtam kívül hányan siratták őt meg, talán senki sem...
Nem volt még neve, és talán jobb is így neki, mert nem szenved többé. Én mégis minden éjszaka álmomban a szemét látom.
Kis Mackó meg ez a történet ma már örökre az enyém. Tanulsága ennek az esetnek, hogy ember ha úgy érzi, hogy meg tud menteni valakit akkor ne habozzon hanem ott és azonnal tegye meg, mert talán soha többé nem lesz rá alkalma.
Olvastam egy könyvet abban az van leírva, hogy a kutyusoknál is van mennyország, és ha egy kis kedvenc meghal akkor a szivárvány alatt türelmetlenül várja szeretett gazdáját. Ott azon a helyen a kis állatoknak mindig van, étel, ital és újra fiatalok és egészségesek de valami hiányzik az életükből és ez a gazdájuk.
Ennek a kiskutyának nem volt gazdája, én szívesen lettem volna az. Remélem hogy azóta a szivárvány alatt él, már nem fáj a lába, tud szaladni, futni úgy mint a többiek és mindig  fiatal marad. Megbocsájt nekem és egyszer ha majd én is meghalok, talán elfogad maga mellé örök gazdájának...