Amikor beteg lett mellette voltunk, még a lába is lebénult, mert rosszul adtak be neki egy injekciót, húzta a lábát, szomorú volt, és reményvesztett fény csillogott okos, melegbarna szemében, Ő is érezte, hogy nem tud futni, nincs étvágya, boldogtalanul feküdt a kertbe és várta a segítséget tőlünk a gazdáitól, és az emberektől is, akik szerették és ünnepelték Őt amikor a csúcson volt, és serleget kapott.

Mi mellette voltunk, kötöztük nap mint nap a lábát, amit nem érzett, adtuk neki a gyógyszert a Lyme-kór ellen, amitől rosszul lett és hányt. És amikor nem látta, sírtunk is, nem azért mert úgy gondoltuk nem nyer többet, ez nem volt fontos, hanem mert boldogtalan volt és tehetetlennek éreztük magunkat. És az emberek......akik eddig korrektnek mutatták magukat, mert gratuláltak neki egy kiállítást követően, arra bíztattak minket adjuk el vagy altassuk el, mert kár belé a finom táp, amit nap mint nap megeszik. Hirtelen leértéktelenődött, mint egy használt ruhadarab, csak azért mert beteg lett. Én tudtam, hogy meggyógyul és újra egészséges lesz. Olyan határtalan képesség van bennem, ami elég erőssé tesz arra, hogy a saját életemet és azokét akiket szeretek a makacs elhatározásommal, a tudatommal, és az akaratommal irányítani tudom. Ez talán sok emberben meg van, csak maga sem tud róla. A lényeg az, hogy olyan erősen kell akarni az adott dolgot, hogy befolyásolni lehet a sorsot általa. Ezért nem hiszek a sorsszerűségben. Szerintem minden rajtunk múlik, két vagy több út is van előttünk, és mi magunk alakítjuk merre menjünk tovább. Az akarat fontos, de olyan szinten kell akarni, hogy csak az adott célra kell koncentrálni és mindent mást félresöpörni az útból. Így bármit el lehet érni az életben, mert nincsenek határok.

 A betegség sajnos rossz dolog, ezt nem tudjuk minden esetben kivédeni, csak a gyógyulást elősegíteni, amennyire lehet. Mi is ezt tettük, ott voltunk mellette, bíztattuk, megpróbáltuk boldoggá tenni, lelket önteni belé, hogy akarjon élni. És Bagi akart élni, újra egészséges lenni, futni, rohanni, játszani a többi kutyával, ..........és meggyógyult. Hosszú út volt ami a a gyógyulásához vezetett, de sikerült. Nem sántított, nem lehetett megmondani egy idő után, melyik lába volt béna. És akkor megint előkerültek a talpnyalók, akik újra gratuláltak, mert természetesen újra indult, és megmutatta, mit tud a kiállításokon.

Elmúlt a betegség, de maradt utána valami, ami sokkal alattomosabb volt. Bagira átmenetileg elveszítette nemzőképességét, a libidója tökéletes volt, csak éppen üresek maradtak utána a szukák. És újra jött a rosszindulat és az írigység, újra dörzsölték a tenyésztők a markukat elégedetten (tisztelet a kivételnek, akik tényleg aggódtak érte és szerették, de ezek az emberek voltak kevesebben!). A rossz hír általában futótűzként terjed, mert az emberek mindig a negatív dolgokra kíváncsiak, nem a jó dolgokra, azok nem érdekesek mert nem lehet rajta csámcsogni, kivesézni az áldozatot, a jó mindig írígylésre méltó, a rossz hír az érdekesebb, lejáratni valakit vagy valamit mindig vonzóbb dolog mint dicsérni.

Bagira újra meggyógyult, ma már tudna fedezni, orvosilag tökéletesen rendbe van, még papírja is van róla, hogy egészséges, mégsem hiszi el senki. Nagy utat jártunk meg, hogy idáig elérjünk, én szeretnék tőle egy almot, mert kivételesen szép, okos, bátor, gyönyörű német juhászkutya. De nem könyörgök senkinek, ha az emberek ennyire korlátoltak megérdemlik. Majd megoldjuk ezt is, ha nem lesz jelentkező, veszek neki egy győztes szukát és befedeztetem vele Bagirát, talán még egy kennelt is csinálok, hogy lehessen újra írígykedni, mert, hogy szép, egészséges, nemes utódjai lesznek, abban teljesen biztos vagyok!